A modern poppszichológia kedvenc címkéje: mit nevezünk nárcizmusnak, és miért nem mindenki nárcisztikus?

Manapság szinte divat lett a „nárcisztikus” jelzővel illetni bárkit, aki egy kicsit is önzőnek vagy beképzeltnek, egocentrikusnak tűnik. Sokan egy-két pszichológiai cikk elolvasása után máris rásütik például a párjukra vagy a főnökükre, hogy nárcisztikus. Való igaz, hogy a nárcizmus kifejezés egyre gyakrabban bukkan fel a hétköznapi beszédben – szinte népdiagnózissá vált. De vajon tényleg mindenki nárcisztikus, akire haragszunk vagy aki megbánt minket? Természetesen nem. Fontos különbséget tenni az egészséges önszeretetet kísérő nárcisztikus vonások és a klinikai értelemben vett nárcisztikus személyiségzavar között.

Mi is az a nárcizmus valójában?

A köznyelvben sokszor egyszerűen az egoista, önimádó magatartást nevezik nárcizmusnak. A pszichológiai értelemben vett nárcizmus azonban ennél jóval összetettebb jelenség. Klinikai szempontból a nárcizmus szó alatt általában a nárcisztikus személyiségzavart értjük – ez egy komoly személyiségzavar (angolul Narcissistic Personality Disorder, rövidítve NPD). A DSM-5 (a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) a drámai, érzelmes viselkedésű B klaszterbe sorolja a nárcisztikus személyiségzavart, míg a BNO-10 (Betegségek Nemzetközi Osztályozása, jelenleg használatos változat) az F60.81 kóddal tartja nyilván. Ez már önmagában jelzi, hogy a nárcizmus nem puszta rossz tulajdonság, hanem klinikailag leírható kórkép, amelynek meghatározása és diagnosztizálása szakember feladata.

De mitől számít valaki klinikai értelemben nárcisztikusnak? A hivatalos kritériumok szerint az NPD lényege egy fiatal felnőttkortól tartósan fennálló mintázat, melyben a személy viselkedését grandiozitás (lenyűgöző nagyság, saját fontosság eltúlzása), állandó csodálat iránti igény és empátiahiány jellemzi. A DSM-5 felsorol 9 jellegzetes tünetet – ezek közül legalább 5 megléte szükséges a diagnózishoz. E tünetek például: a saját tehetség és sikerek eltúlzása és a felsőbbrendűség elvárása; a fantáziálás határtalan sikerről, hatalomról vagy ideális szépségről; az az érzés, hogy valaki különleges és csak hasonlóan különleges emberek értik meg; a túlzott csodálatigény; a sajátos feljogosítottság-érzés, vagyis elvárás, hogy mindig különleges bánásmódban részesüljön; a mások kihasználásának hajlama kapcsolataiban; az empátia hiánya, azaz képtelenség mások érzéseinek és szükségleteinek figyelembe vételére; továbbá a másokkal szembeni irigység (vagy annak feltételezése, hogy mások irigyek rá), és arrogáns, dölyfös viselkedés. Jól látható, hogy itt nem egy-két apró jellemvonásról van szó, hanem a személyiség egészét átható magatartásmintázatról, amely súlyosan torzítja az illető kapcsolatait és önértékelését. A nárcisztikus személy szinte minden élethelyzetben a saját felsőbbrendűségének bizonyítására, a környezete csodálatának elnyerésére törekszik, és nem tud valódi empátiával fordulni mások felé. Fontos hangsúlyozni, hogy a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedőnek általában nincs betegségtudata – nem érzi úgy, hogy vele bármi probléma lenne, inkább szerinte a környezetének kellene alkalmazkodnia és kiszolgálnia az ő igényeit.

A nárcisztikus személyiségzavar diagnosztizálása kizárólag klinikai szakpszichológus vagy pszichiáter kompetenciája. Nem mondható ki ilyen diagnózis gyerekekre (hiszen a személyiség 18 éves kor előtt még formálódik), és felnőtteknél is csak alapos klinikai vizsgálat után. A poppszichológiában elharapózó „ön-diagnosztizálás” gyakran félrevezető: néhány külső jegy alapján laikusok hajlamosak valakit rögtön nárcisztikusnak bélyegezni, pedig a valós nárcisztikus személyiségzavar jóval bonyolultabb állapot annál, semhogy pár jellemvonás alapján megítélhető legyen.

A nárcisztikus személyiségzavar típusai: grandiózus és rejtett nárcizmus

Sokat hallunk a „klasszikus” nárcisztikus személyről, aki hangos, magabiztos, önfényező, és lehengerlő stílusával vonja magára a figyelmet. Ő az, akiről könnyen elhisszük, hogy nárcisztikus, hiszen arrogáns és nagyzoló viselkedése egyértelmű. A szakirodalom azonban rámutat, hogy a nárcisztikus személyiségzavarnak két fő altípusa létezik: a grandiózus (harsány) és a sérülékeny (rejtett) nárcizmus. Mindkettő ugyanannak a zavarnak a megjelenési formája, csak épp két oldalról mutatja meg azt.

Grandiózus nárcizmus: A grandiózus (vagy nyílt) nárcisztikusokat könnyű felismerni. Jellemző rájuk a feltűnő nagyképűség, magukat különlegesnek és felsőbbrendűnek tartják, és ezt a környezetükkel is éreztetik. Folyton a figyelem középpontjában akarnak lenni, elvárják a csodálatot, és természetesnek veszik, hogy különleges bánásmód jár nekik. Kritikát nem tűrnek – ha mégis szembesítik őket hibáikkal, dühkitöréssel reagálhatnak (ez az ún. nárcisztikus düh, ami akár ijesztő mértékű harag formájában nyilvánul meg). A grandiózus nárcisztikus általában magabiztosnak és sikeresnek mutatja magát, gyakran valóban nagyon törekszik is a szakmai vagy társadalmi elismertségre. Ami azonban hiányzik belőle, az a valódi önkritika és empátia – kapcsolatai felszínesek, egyoldalúak, és csak addig fontosak számára, amíg őt szolgálják.

Sérülékeny nárcizmus: A sérülékeny (vagy rejtett, covert) nárcisztikus ezzel szemben kevésbé feltűnő. Külsőre akár szerénynek, visszahúzódónak is tűnhet, mert fél a kritikától és a kudarcoktól. Nagyon is érdekli mások véleménye, sőt állandóan attól tart, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Belső világát mély szégyenérzet és kisebbrendűségi érzés szövi át, amit azonban sosem mutatna ki nyíltan – sőt, túlzott alázattal vagy épp passzív-agresszív viselkedéssel leplezi. A sérülékeny nárcisztikus is nagyon vágyik elismerésre, de indirekt módon próbálja megszerezni: például önleértékelő megjegyzésekkel halászik dicséret után, vagy a „mártír” szerepében tűnik fel, hogy sajnálatot és figyelmet kapjon.

Mindannyiunkban van egy kis egészséges nárcizmus

Megnyugtató hír: attól, hogy valakinek vannak nárcisztikus vonásai, még nem lesz nárcisztikus személyiségzavaros. Sőt, bizonyos önérvényesítő, egészséges “nárcisztikus” tulajdonságokra mindannyiunknak szüksége van a lelki egyensúlyhoz. Kell, hogy legyen egészséges önbizalmunk, hogy tudjunk örülni a sikereinknek, és hogy vágyjunk némi elismerésre – ezek a normális önszeretet és önbecsülés részei. Gondoljunk bele: ha valaki soha nem törődik saját magával, nem védi az érdekeit és nem hiszi el, hogy értékes – az sokkal inkább utal alacsony önértékelésre, mintsem egészséges személyiségre.

Íme néhány hétköznapi példa, ami nem jelenti azt, hogy nárcisztikus vagy:

• Örülsz a dicséretnek: Ha jól esik, amikor megdicsérnek, az teljesen normális. Mindenki vágyik pozitív visszajelzésre, és ez még nem önimádat, hanem természetes emberi igény. Attól, hogy szereted, ha elismerik a sikereidet, nem leszel nárcisztikus – csak emberi.

• Fontos számodra az önbecsülésed: Ha igyekszel kiállni magadért, esetleg büszke vagy bizonyos eredményeidre, az az egészséges önértékelés jele. Például egy állásinterjún is el kell tudnunk “adni magunkat”, kiemelni az erősségeinket. A nárcisztikus zavar ott kezdődik, amikor valaki mindenkinél különbnek hiszi magát és el is várja világtól, hogy így kezeljék.

• Előtérbe helyezed a saját igényeidet: Vannak helyzetek, amikor az egyén a saját érdekeit nézi – például szükséged van “énidőre”, vagy nemet mondasz valamire, ami nem fér bele. Ez egészséges határhúzás. Attól, hogy nem áldozod fel magad mindig másokért, még lehetsz empatikus. A valódi nárcisztikus ezzel szemben állandóan saját magát helyezi előtérbe, és a többiek szükségleteit egyáltalán nem veszi figyelembe, sőt teljesen érvényteleníti.

• Rosszul esik a kritika: Senki sem örül, ha kritizálják. Teljesen normális, ha egy negatív visszajelzés fáj vagy dühöt vált ki belőlünk – ettől még tudunk tanulni belőle. A nárcisztikus személy viszont képtelen elviselni a kritikát: vagy dührohamot kap vagy letagadja és a másik hibáztatásával és manipulálásával éri el, hogy nála legyen a kontroll. Az arányokban és a reakciók kontrolljában nagy különbség van.

Látható, hogy sok olyan viselkedés van, amit a közbeszéd hajlamos túl gyorsan patologizálni. Pedig gyakran csupán arról van szó, hogy valaki egészséges módon szereti önmagát, illetve igyekszik érvényesíteni a szükségleteit. Minden embernek vannak nárcisztikus szükségletei, különösen gyerekkorban – és ez így van jól.

A gyermekkori nárcisztikus szükségletek alatt érthetjük azt az igényt, hogy a gyerek feltétel nélkül szeretve és csodálva legyen. Egy kisgyermeknek életbevágó a szülők figyelme, dicsérete: ebből tanulja meg, hogy ő értékes és szerethető. Ha a szülők ezt egyáltalán nem adják meg – mondjuk állandó kritikával vagy érzelmi elhanyagolással reagálnak –, a gyermekben mély hiány keletkezik. Ilyenkor felnőve akár az a kétféle véglet is kialakulhat, hogy vagy egész életében külső megerősítést hajszol majd (mert belül bizonytalan önmagában), vagy maga is kritikussá, keménnyé válik. Sok szakember – például Heinz Kohut – véli úgy, hogy a nárcisztikus személyiségzavar gyökere korai sérülésekben keresendő. A gyermek ilyenkor mintegy védekezésképp kifejleszt magában egy grandiózus ént, egy idealizált önképet, aki „sikeres, csodált, tökéletes, kiváltságos”, és ezt a hamis ént aztán a környezet visszajelzéseivel igyekszik fenntartani. Ha pedig a külvilág nem erősíti meg a nagyszerűségét – például kudarc éri vagy kritika –, akkor fantáziába menekül, ahol továbbra is ő a hős. Eszerint a nárcisztikus magatartás mögött sokszor egy gyermekkori hiányállapot húzódik. A felnőttkori felszínes grandiozitás valójában egy bizonytalan, sérült belső ént véd a további fájdalomtól. Ez persze nem mentség a viselkedésére, de segíthet megérteni, hogy miért viselkedik valaki így.

Óvatosan a nárcisztikus címkével!

Mindezek fényében miért fontos, hogy ne ragasszunk meggondolatlanul nárcisztikus címkét mindenkire? Egyrészt, ahogy láttuk, a poppszichológiai diagnosztizálás sokszor félremegy: teljesen emberi viselkedésekre húznak rá diagnózist – nemcsak a nárcizmus, de más zavarok esetén is. Például egy rend- és tisztaságszerető embert rögtön “kényszerbetegnek” titulálnak, vagy egy hangulatingadozást “bipolárisnak” – holott ezek a szakkifejezések súlyos klinikai kórképeket jelölnek. Ugyanez a helyzet a nárcizmussal: attól, hogy valaki önző vagy megbánt minket, még nem biztos, hogy személyiségzavara van. Ha túl könnyen bélyegzünk valakit nárcisztikusnak, azzal stigmatizálhatjuk is őt, és elzárhatjuk a valódi megértés útját.

Másrészt a nárcisztikus személyiségzavar valóban létező probléma, és nem szabad bagatellizálni. Ha minden második emberre rásütjük ezt a jelzőt, elmosódik a határ a mérgező, bántalmazó viselkedés és a „hétköznapi önzés” között. Pedig nagyon fontos felismerni, ha valóban nárcisztikus bántalmazóval van dolgunk. Az ilyen ember rendszerint manipulálja és kihasználja a partnerét, barátait; gyakori például a gaslighting, az a manipuláció, amikor a bántalmazó elbizonytalanítja áldozatát a saját józan ítélőképességében, olyannyira, hogy a végén az áldozat saját magában keresi a hibát vagy azt hiszi, őrült. Egy nárcisztikus bántalmazó mellett élni rendkívül romboló: az áldozat önbecsülése leépül, és sokszor szakember segítségére van szükség a kilépéshez és a felépüléshez. Ennek felismerése életbevágó, függetlenül attól, hogy a bántalmazót hivatalosan diagnosztizálták-e vagy sem.

Végül fontos hangsúlyozni, hogy az írás nem a valódi nárcisztikus személyek felmentését célozza. Nem arról van szó, hogy aki tényleg ezzel a személyiségzavarral küzd, annak a tetteit elnézhetjük. A bántalmazás semmilyen formája nem elfogadható, és ha valaki ilyen helyzetben van – akár „hivatalos” nárcisztikussal él együtt, akár csak gyanítja ezt a partneréről –, fontos segítséget kérnie.

Ha valakire haragszunk vagy csalódottak vagyunk, könnyebb rásütni, hogy nárcisztikus, mint szembenézni a kapcsolat valódi problémáival. A nárcisztikus jelző fegyverként is elsülhet vitákban. Ez azonban inkább árt, mint használ: a másik fél védekezni fog, a konfliktus elmérgesedik, és messzebb kerülünk a megoldástól.

Összegzésképp a nárcizmus egy létező, súlyos személyiségzavar, de korántsem olyan gyakori, mint azt a mindennapi szóhasználat sugallja. Nem, nem mindenki nárcisztikus, aki önzőnek tűnik vagy megbánt minket. A jelenség azért került reflektorfénybe, mert a mai társadalomban valóban jelen vannak nárcisztikus tendenciák – gondoljunk a közösségi média önfényező kultúrájára –, és nem árt ezekről tudni. Ugyanakkor különbséget kell tenni egészséges önszeretet és kóros nárcizmus között, ennek fényében legyünk óvatosak a pszichológiai címkék osztogatásával.