A szülői szavak hipnotikus ereje – hogyan formálják a címkék a gyermeki önképet?

Amikor egy szülő minősíti a gyermekét, nem csupán szavakat mond ki, hanem egy egész valóságot teremt számára. Nem véletlen, hogy Feldmár András pszichoterapeuta is úgy fogalmazott: ha valakinek hatalma van felettünk és valaminek minősít minket, az önmagában véve egy mély hipnózis. Mit jelent ez a megállapítás a mindennapokban? Hogyan programozhatják a szülői szavak a gyerekek önképét és viselkedését?

A címkézés alatt azt értjük, amikor a szülő (vagy bármilyen tekintélyszemély) nem pusztán a gyerek egy adott viselkedését értékeli, hanem magát a gyereket minősíti valamilyennek. Ilyen minősítés lehet például: „Rossz fiú vagy!”, „Lusta vagy!”, „Ügyetlen vagy”. A kicsik még nem tudják kritikusan megkérdőjelezni a felnőtt állításait, különösen, ha az az ő személyükre vonatkozik. A legtöbb szülő természetesen nem akar rosszat a gyermekének – a bántó címkék sokszor a fáradtság, stressz vagy tanult nevelési minták eredményei. Haim Ginott gyermekpszichoterapeuta a szülő–gyermek kommunikációban azt tanította, hogy a viselkedést kritizáljuk, ne a gyereket, mert az előbbi fejleszthető, az utóbbi identitás.

Kutatások és szakértői tapasztalatok is alátámasztják, hogy a gyerekre ragasztott címkék önbeteljesítő jóslatként működhetnek. Nemcsak a gyerek lehetőségeit szűkítheti be és torzíthatja a fejlődési pályáját, de a felnőttek (szülők, tanárok) döntéseit is befolyásolja a gyerekkel kapcsolatban. Ha egy kisgyereket a környezete folyton „rossznak” címkéz, idővel maga is elhiheti, hogy ő valóban rossz, ez pedig a viselkedésében is megjelenhet. Így a címke önmagát erősíti: a „rossz gyerek” úgy fog viselkedni, hogy megfeleljen ennek a képnek, hiszen minden oldalról ezt várják tőle. Ugyanígy, akit állandóan ügyetlennek titulálnak, talán kevesebbet próbálkozik, hamarabb feladja, hiszen „úgysem sikerülhet”, ezzel belecsúszva az ördögi körforgásba.

Fontos kiemelni, hogy nem csak a negatív, de a pozitív címkéknek is lehet korlátozó hatása. Például, ha egy gyereket mindig „okosnak” neveznek, és a szülő ezzel tudattalanul szigorú elvárásokat közvetít, a gyerek lehet, hogy rettegni fog a hibázástól, mert attól fél, hogy akkor elveszíti az „okos” státuszát.

Miért olyan fogékonyak a gyerekek ezekre a jelzésekre?

A válasz a gyerekek pszichés és neurológiai fogékonyságában rejlik. A gyermeki agy még fejlődik, én-határok nélkül, ezért szinte szivacsként szívja magába a külső visszajelzéseket, kritikai szűrő nélkül. Egyes szakemberek szerint a kisgyermek tudata az első években annyira befogadó, hogy olyan, mintha hipnotikus transzban lenne, emiatt ilyenkor minden élmény és üzenet különösen mélyen épül be – lehet nagyon építő vagy nagyon romboló hatású.

A hatalmi dinamika szintén kulcsszerepet játszik. A szülő nem csupán egy ember a sok közül a gyerek életében, hanem az életben maradásának forrása: a biztonságot, a szeretetet, a világ kereteit jelenti. Emiatt a gyerek függ a szülőtől és természetes módon bízik benne. Ha a szülő mond valamit, a gyerek hajlamos igazságként elfogadni. Nincs meg még az a belső kritikus hang vagy felnőtt én-állapot, ehelyett a gyerek inkább saját magában keresi a hibát, mert a szülő tévedhetetlenségébe vetett hite erősebb.

A pszichológiai kísérletek is azt mutatják, hogy a gyerekek észlelik a feléjük irányuló elvárásokat – akár kimondva, akár kimondatlanul. A Pygmalion-effektus néven ismert jelenség például bizonyítja, hogy a tanárok pozitív elvárásai javíthatják a diákok teljesítményét, míg a negatív elvárások és leírások rontják azt. Ha egy tanár vagy szülő eleve úgy áll hozzá, hogy „ő úgysem fogja megérteni ezt” vagy „belőle nem lesz semmi”, azt a gyermek megérzi, és gyakran valóban ennek megfelelően fog teljesíteni.  A pozitív elvárások ezzel szemben szárnyakat adhatnak: ha a gyerek azt érzi, hisznek benne, próbál törekedni, hogy rászolgáljon a bizalomra. Természetesen a túlzottan alacsony vagy túlzottan magas elvárások is károsak lehetnek. A hangsúly a reális, támogató hozzáálláson van. A reális elvárás nem arról szól, hogy a gyereknek mit kell elérnie, hanem arról, hogy a szülő hisz a képességeiben, a fejlődésében, miközben elfogadja a hibázást is. Carol Dweck kutatásai szerint a gyerekek akkor fejlődnek legjobban, ha nem az eredményt, hanem az erőfeszítést dicsérik.

Röviden összefoglalva, a reális elvárás:

·       hitet közvetít („képes vagy rá”),

·       de nem tökéletességet vár,

·       elismeri az erőfeszítést,

·       és biztonságos teret ad a hibázásnak.

A gyerekkorban kapott címkék nem múlnak el nyomtalanul – gyakran belső hangokká válnak, amelyek felnőttként is kísérik az embert. A pszichológiában ezt hívjuk introjekciónak vagy belsővé tett üzenetnek. A gyerek, akinek éveken át azt mondták, hogy „semmit nem csinálsz rendesen”, felnőttként egy kudarchelyzetben azt hallhatja a fejében: „Látod, semmire sem vagy jó.” Ez a belső kritikus hang folyamatosan értékel és minősít minket, gyakran éppen olyan szavakkal, ahogy gyerekkorunkban minősítettek. Gyakran látni a terápiákban is, hogy bár a szülő nincs is jelen, a tőle származó üzenet tovább él a páciens fejében, amely sokszor a tudattalanban működik és észrevétlenül befolyásolja az önértékelést, a kapcsolatok alakulását, sőt akár az életút választást is. Valaki, akit kiskorában engedelmességre „programoztak” azzal a fenyegetéssel, hogy különben megszűnik a szeretet (tipikus példája ennek a jutalmazás-büntetés rendszerével kikényszerített jó magaviselet), felnőttként lehet, hogy képtelen nemet mondani másoknak. Feldmár András is rámutat, hogy akit büntetéssel és jutalmazással szoktatnak rá a vak engedelmességre, az valójában egy nagyon mély transzszerű állapotban, szinte bábuként engedelmeskedik, mert retteg a kapcsolat megszakadásától.

A jó hír az, hogy a gyerekkorban belénk égett negatív programok, címkék átírhatóak. Felnőttként – bár nehéz munka – lehetőségünk van „felébredni” ebből a mély hipnózisból. Ennek első lépése a tudatosítás: felismerni, hogy bizonyos önkritikus vagy önkorlátozó gondolataink valójában nem a saját, felnőtt énünktől származnak. Amíg ezeket tényként kezeljük, addig hatalmukban tartanak minket. A tudatosság, önmagunk újradefiniálása és szükség esetén szakember segítsége révén felébredhetünk a múlt negatív hipnózisából, és szabadon alakíthatjuk a jövőnket.

További olvasnivaló:

HVG Pszichológia – Hiperaktív, aspergeres és a többi címke – árt vagy használ a gyereknek? (2019)

Mindset Pszichológia – Mikor a jóslatok valóra válnak – mi is az a Pygmalion-effektus? (2021) 

Index Tudomány – Interjú Mullholland Eszter hipnózis konzultánssal (2024)